KulturSzalon

Hölgyek és urak, lányok és fiúk, mélyen tisztelt nagyérdemű, tessék, csak tessék - lépjenek közelebb bátran, és vessenek egy pillantást a világ alighanem legkülönlegesebb cirkuszára! Van itt kérem minden, ami szemnek és szájnak egyaránt ingere: gyönyörű akrobata lányok, bajszos erőművészek, trapézon rugaszkodó, kötélen egyensúlyozó, a haláltól mit sem félő artisták! Lovas gyakorlatok, zenebohócok és zsonglőrök, csak tessék, tessék, senki sem fogja megbánni, hogy jegyet váltott az évszázad előadására! Jönnek? Ugye jönnek? Mondják, hogy jönnek, mert ez az előadás itt mindjárt kezdetét veszi.

De persze senki sem jön. Senki, pedig már javában tart a műsor, és ismét én vagyok az egyetlen nézője a ma esti fellépésnek. Néző, cirkuszigazgató és porond, mindez egy személyben, alá szolgálja, de hát mi lesz így velünk? Hogy ez az egész az én hibám, az bizony nem is kétséges: társulatom végzi, amihez a legjobban ért, és ne higgyék, hogy akár egy pillanatra is lazsálnának. Mindennapos fellépéseiket egész napos gyakorlások és próbák előzik meg, kora reggel már ébrednek és késő este fekszenek csak le, minden erejüket felemészti ez az átkozott cirkusz. Képzelhetik, ezek után milyen nehéz nekik megmondani az igazat: hogy a hosszú évek alatt senki sem volt még kíváncsi az előadásukra.

  Szóval ez az egész az én hibám kell hogy legyen, igen, igen, biztosan úgy van. Ha valaki itt nem végzi megfelelően a feladatát, az csakis én lehetek. Valamit csak rosszul csinálhatok, mert a műsor maga tényleg pazar, sosem láttak még ilyen bátor akrobatákat, nekem elhihetik, és mégis teljesen üres a nézőtér. Jó, jó. De akkor hát mi lehet a probléma? Miért nem kíváncsi senki csodált, hátamon hordott társulatomra? A válasz egyszerű: csupán azért, mert az én hátamon van ez a társulat. Ha végre új porondot találnának ezek maguknak, valaki bizonyosan felfigyelne rájuk, túl szürke vagyok én ahhoz, hogy magamra vonzzam a tekinteteket. De akarom én, hogy új porondot találjanak ezek maguknak? Csöppet sem, hisz különlegességem egyedül abból áll, hogy én hordhatom vállamon ezt a fantasztikus csapatot.

Hölgyek és urak, lányok és fiúk, mélyen tisztelt nagyérdemű, tessék, csak tessék - lépjenek közelebb bátran, és vessenek egy pillantást a világ alighanem legkülönlegesebb cirkuszára! És most jönnek, jönnek is egy páran, de megint nem a cirkuszt látják, kizárólag csak engem: - Itt van megint ez a mocskos kutya! - mondják. - Atyaég, és még bolhás is! Na nem mísz' innen! Takarodj!
És ekkor megdobálnak, hatalmas lábaikkal toporzékolva, kezükkel csattogva messzire kergetnek, vissza abba a sikátorba, a kukák mögé, ahonnan előbotorkáltam alig néhány perce.
Ó, de nem és nem sima bolhák ezek! - mondanám én meg, de hát fáradt ugatásomból semmit sem értenek. - Ez itt kérem a világ legnagyszerűbb társulata, az egy és utánozhatatlan bolhacirkusz.
Hát persze ugathatok én nekik, amennyit akarok.

De csitt! Már javában tart a műsor, és ismét én vagyok az egyetlen nézője a ma esti fellépésnek. Oldalamon fekve figyelem, hogyan pattognak hasamon a lengő trapézon a szőrömbe bújt parányi artisták, s hogyan dülöngél részeget imitálva a festett arcú bolha-bohóc. Látszólag fel sem fogják, hogy mindez teljesen értelmetlen. Fülemben újra és újra visszacseng az emberek szigorú hangja: "Itt van megint ez a mocskos kutya!" - mondogatják nekem azok a kétlábúak s nem érthetik meg, hogyha egyszer is megfürödnék, végleg elveszíteném őket, a drága, drága társulatom. Ugatok tehát, hogy figyeljenek és futok, amikor kergetnek - mást nemigen tehetek. Most pedig lemondóan figyelem, ahogy fekete orromra kiül a zenebohóc, fájdalmasan áriázni kezd, és úgy döntök, ezúttal vele nyüszítek, ahogy csak korcs torkomon kifér. "Milyen fájdalmas az élet!" - vinnyogok én, a világ legszürkébb kiskutyája, bundámban a fényes társulattal. "Milyen igazságtalan a világ!" - visítja a kukák közül a négy lábon járó pondró porond. "És milyen vakok is vagytok, emberek!" - kesergek a városi házak felé emelve fejem.
- Eh, ez a rohadt dög már megint a holdat ugatja! - hallom az ablakon kihajoló népek szigorú kórusát, és futok, amilyen gyorsan csak tudok a felém hajított lyukas cipők elől, társulatom pedig sok lábbal kapaszkodik a szőrömbe, szorítják, ahogy csak bírják a szálakat, reszketve kapaszkodnak ezek, nehogy lefújja őket a szél. Ó, pedig hát mennyivel jobban járnának!