KulturSzalon

1. A papírról

Egy fehér papír több titkot és lehetőséget rejt, mint a bolygónk szféráin túl terpeszkedő, minden kíváncsi szemet magára vonzó, végtelen fekete űr. Gondolják csak el, mennyi halhatatlan mű - irodalmi remek, tudományos áttörés, minden ízében tökéletes zenedarab - született papírra, hány, de hány emberi aljasságot lezáró békeszerződés, a társadalmi jólétet megrendszabályozó nyilatkozat és alkotmány, az emberi kapcsolatokat alakító levél köszönheti létét egy üres papírosnak. Aki fehér papírdarabot vesz kézbe, hirtelen lehetőséget kap arra, hogy maga is alakítson egy keveset ezen a világon. A haladást és fejlődést céljaként megnevező világban az emberek mindennap üres papírokat adnak fel egymásnak lezárt borítékban, így a reggeli kávé fölött bontogatva a levelet mindenki újra és újra szembesülhet azzal, milyen korlátlan hatalomra tett szert pusztán azért, mert ember. Másrészt persze a fehér papír félelmetes is lehet. Végtelen és beláthatatlan kimenetelű lehetőségekkel kecsegtet, és a józan címzett hirtelen nem is tudja, mit kezdjen ekkora hatalommal. Ilyenkor összegyűri inkább a papírost, és mélyet sóhajtva kiterül az asztalon, miközben az emberiség nagy lehetőségeivel szerte a világon megtelnek a kukák.

2. Az utazó kád

Különös álomból riadtam fel ezen a reggelen. Az éjszaka során egy fehér, klórszagú fürdőkádban ültem, amely lágyan ringatózott a végtelen kék és zöld tenger habjain, miközben lassú csónakként haladt előre az ismeretlen felé; a porcelánnak ütköző hullámok fáradt loccsanásokkal lökdösték előre céltalan hajóm. Az utazás távolról sem volt megnyugtató élmény: nem éreztem az előttem feszülő határtalan lehetőségek ígéretét, egyedül arra gondoltam akkor, hogy szüntelenül távolodom csak valamitől, ahelyett, hogy valahová érkeznék. Minden a fürdőkádnak csapódó hullám fokozta ezt az érzést, és bár nem volt egészen világos, honnan is indultam, mely irányból vette kezdetét ez a végtelenül magányos és szomorú utazás, az elhagyott part hiánya minden más érzést maga alá gyűrt, s mivel emlékképeim nem voltak a hátul maradó földdel kapcsolatban, a képzelőerőmet használva festettem gondolati szemem elé egy sárga homokból álló barátságos partszakaszt, a lágy szélben kellemesen ringatózó pálmafákkal. Ide akartam én visszajutni.
Ekkor utazó kádam alatt a vízben növekvő, sötét árnyékok kontúrjai kezdtek kibontakozni: a mélybe tekintve egyre élesebben kivehetőek lettek a gyülekező óriás tintahalak csápjaikkal felém nyújtózkodó árnyképei - a mélység szörnyei egymásba kapaszkodva járták keserű körtáncukat, végül pedig egy szavakkal leírhatatlan óriási kar tört elő a habok közül, s rántotta a mélybe sodródó bárkámat. Miközben szigorú csőrök felé vonszolt ezer és ezer éhes, kérlelhetetlen csáp, fel-felvillant egyik-másik szörny mozdulatlan, fekete szeme: ezek a szemek szinte már bocsánatot kértek, mondván, hogy képzeletbeli lidércként nekik sincsenek lehetőségeik.

3. Egy utas lehetőségei

Ismét csak a buszra vár ott az az ember. Nézzék, milyen elégedett a világgal és önmagával, lehetőségeivel és korlátaival! Ahogy magabiztosan a menetrend mellett áll, kezében valami táskával, és várja, hogy beforduljon végre a sarokról a sárga autóbusz, amely majd elviszi valahova, éppen oda, ahová menni készül.
Talán úgy hiszi, szabad ember, aki saját döntései szerint él, és elképzelése szerint saját akaratából ácsorog ott, a beton ama néhány négyzetcentiméterén, amit kedve szerint választott ki. Pedig dehogy. Ha jobban megfigyelik, azért áll ott, mert már minden várószék foglalt - idős hölgyek és robosztus arcú, kalapos férfiak foglalják a fehér rácsból szőtt ülőalkalmatosságokat. Távolabb pedig semmiképp sem állhatna, mert ha így tenne, nem férne föl a buszra.
Le is ülhetne a földre, vagy egyenesen lefekhetne - vágnának közbe Önök, de ha jobban belegondolnak, emberünk ezt sem teheti meg. Gondolnia kell társadalmi helyzetére, arra, hogy milyen könnyen nevetségessé válhatna mások szemében, ami rengeteg kellemetlenséghez vezetne. Nem is beszélve arról, hogy összepiszkolná a ruháját, vagy könnyen felfázna így, télen. Haza se mehetne, elvégre alighanem várják már a munkahelyén, és igencsak megkeserítené életét, ha megorrolnának rá.
Vár tehát azon a helyen, amit hite szerint ő választott, valójában azonban épp hogy azon a helyen várakozik, ami az egyetlen választása lehetett. Toporoghat persze egyhelyben, balra vagy jobbra fordulhat néhány centimétert - ebben valóban megilleti őt a szabad akarat kegye. De ez olyan apró mozgástér, ami figyelemre és említésre se méltó.
Legszívesebben átkelnék az úton, hogy közöljem vele ezt, de nem tehetem. Sorsom a szemközti buszváróba szorít, néhány négyzetcentiméternyi betonhoz szögez, ahol előírás szerint lennem kell, és várni egy teljesen más irányba tartó busz érkezését. Mindegy persze, hogy melyikünk busza merre tart. Sorsunk közös, és az út is mindig ugyanúgy fejeződik be.

4. Fények a mélyből

Mélytengeri életem során, illetve hát okán, még sosem találkoztam azzal a különös jelenséggel, amit felsőbb régiókban "napfénynek" neveznek. Óriási tintahal társaink gyakran hoznak hírt odafentről: köztudott, hogy ők a legnagyobb mélységekből is képesek a sok száz méterrel a fejünk fölött terpeszkedő felszínre bukkanni, anélkül, hogy bármi bajuk esne, és mivel óriási - gyakran tíz-húsz méteres - karjaikkal hajtják fölfelé magukat, nem is tart túl soká ez az út.
De én, a csöpp mélytengeri medúza lassú lebegésemmel, minden mellett oly nagyon eltörpülő méreteimmel nem is álmodhatok róla, hogy valaha megpillanthatom ezt a sokat emlegetett, "napfényes" felszínt. És bár noha sokszor emészt a kíváncsiság, az utóbbi évek során magammal is sikerült már elhitetnem, hogy jobb nekem idelenn, ahol egy csöpp "napfény" sincs. Mert valóban - noha teljes feketeségben élünk mi itt lenn, lebegünk a jéghideg vízben, mintha csak az űrben lennénk, a saját pislákoló kék és vörös, sárga és fehér fényünk az egyetlen, amit a világnak adni tudunk. Különlegességünk ebből a hol erősebb, hol lanyhább kísérteties izzásból ered, odafönn pedig - ahol mindent, de mindent fényt borít - törékeny fényünk eltűnne, valósággal elfolyna az égen lévő óriás medúza, a Nap szigorú izzásában.
Egyszerűen eltűnnénk, pedig hát így is oly közel állunk az eltűnéshez: egy árok alján lebegünk csak álló nap, testünk - amely jórészt tengervízből áll, mintha magunk alkotnánk a végtelen óceánt - pedig észrevehetetlen, kocsonyás hártya. Fényünk nélkül - mely úgy dereng elő zselészerű bőrünk mögül, mintha maga a testbe költözött lélek lenne - végleg elvesznénk, feloldódnánk a köröttünk mindent kitöltő átláthatatlan vízben. Egyetlen lehetőségünk tehát, hogy folyamatosan izzunk, s tesszük ezt, amióta csak világ a világ; néha egyikünk-másikunk kialszik ugyan, de rögtön felizzik egy új, még nem látott társunk, s biztosít róla, hogy nem győzött még le a mindent felemészteni kész feketeség.

5. Egy útjára indított gép

Ezen a napon az idős férfi levelet kapott egy ismeretlen címzettől. Amikor kinyitotta, legnagyobb meglepetésére a borítékból egy üres fehérlap nézett vissza rá. A férfi sehogy sem értette a dolgot.
Végül az unokájának kiáltott, aki széles mosollyal az arcán szaladt a konyhába, a nagyapjához.
- Van egy ötletem! - mondta megsimogatva a gyermek haját, majd ráncos, reszkető kezei egy repülőt hajtogattak az üres papírból. Amikor kész lett, átadta a kisfiúnak, és azt mondta, dobja csak ki az ablakon, meglátja, milyen magasra fog szállni. A férfi kinyitotta neki a konyha ablakot és lenézett a tízemeletnyi mélységbe, amitől egy pillanatra meg is szédült. Majd félreállt, a fiú pedig kacagva útjára indította a kis gépet.
A nagypapa és a fiú még sokáig csak álltak az ablaknál és nevettek, miközben egy érkező szellő felkapta a kis repülőt, és messzire hajította, egy testetlenül fodrozódó felhő felé.
Olyan volt ez a kacagás, mint valami ébredés.