KulturSzalon

Telihold fodrozódik az éjszakai víz sötét felszínén. Forró, nyári este. Az erdőszéli tó mellett fiatal lányok gyülekeznek, gyöngyfényű testüket pikkelyek borítják a ruha alatt. Postai bélyegek ezek. Kéken, zölden sárgán sorakoznak a hosszú combokon, a hason, a mellük domborulatán; ledobálják ruháikat, és amilyen gyorsan csak tudnak, úgy merítkeznek a vízbe, hogy a holdfénytörte hullámok lemossák róluk.

A levált bélyegek elhullt falevelekként lebegnek a tavon, éhes halak törnek a felszínre, és egymás után nyelik el őket. A lányok nem veszik észre a halakat, és azt sem, hogy a tó túlpartján fiúk gyülekeznek, hálókkal és pecabotokkal. Csalit tűznek a horogra, bélyeg alakú csalit, és a partra húzott halakról lefejtik a pikkelyeket. Gyönyörűen villódzó kék, zöld, sárga pikkelyek kerülnek a hálóba. A halakat visszadobják. Hazamennek, a pikkelyeket a saját testükre ragasztják, amik reggelre levélbélyegekké változnak.

A postás csodálkozik a borítékokra ragasztott sok-sok bélyegen, de azért akkurátusan kikézbesít, ahogy ez egy hívatását tökéletesen ellátó postáshoz illik, egy-egy huncut megjegyzést azért tesz hozzájuk, mert sejti ő, hogy mi lehet a levélben, hogy mit és kik írhatnak ezeknek a pironkodva vihorászó lánykáknak. Ha mondanák neki, se hinné el, hogy a levélben nincs semmi, hogy a levélen lévő bélyegeket lázas izgalommal feszegetik le a lányok, és ragasztják mindenfelé a bőrükre. Titkos sugarak bizsergetik egymást egész nap a lánytesteken. Majd beköszönt az éj; a lányok pedig újra kiszöknek, áttetszővé mosni magukat a tóban.