KulturSzalon

Kristályfényű, dér-hamvazta fák,
az őszi égbolt oly szikrázóan tiszta,
mint emlékekből felrémlő, hűvös tekintet.
Kinézek szobám ablakán, s borzongva
tavaszt idézek, letűnt álmot...
Csak néma, kopár fák merednek mereven az égnek,
és engem fogva tart egy sírig tartó, múlhatatlan igézet.
Nézem a ködlepellel fedett, elmosódó képet,
homályos, mint tünedező, tarka, tevékeny évek.
Jeges kéz markol fáradó szívembe:
Könyörtelenül ballagunk a télbe...
Közömbös idő, múlik, mint a lét felettünk,
Térj vissza álom, térj vissza TE,
hogy utoljára szeressünk...