Jelenlegi hely
Tomku Kinga: Az ég felé...
2015. március 2. 23.41 | tomku.kinga
A kisfiú érdeklődve néz. A szemében kíváncsiság csillog – sose látott még ennyire közelről madarat.
Csak nézi, mozdulni nem mer.
Még levegőt sem vesz.
Nézi a madarat.
A tollakat. Ilyen közelről nem is szürke, hanem ezüstös színük van. A napsugarak megülnek a lágyabb pihéken. Szeretne hozzáérni, szeretné megtudni, milyen, mikor az ujjai végigsimítanak az ezüstpuha tollakon.
De nem teszi meg. Nem meri. Fél, hogy elriasztja a madarat.
A szél remegve végigszalad az utcán.
Porszemek táncolnak a szemében. Pislog. Szeretné még nézni a madarat, szeretné még nézni, mielőtt megriadva messze száll.
Mert a madarak mindig messze szállnak. Nem érheti őket utol.
Nincsenek szárnyai.
Áll tovább mozdulatlanul.
Mintha megdermedne a tér. Mintha megdermedne az idő.
Semmi sem mozdul. Ő sem, a madár sem.
Oly mozdulatlanok ők ketten, figyelő némasággal, mint a madár szemében a valóság.
Hirtelen – bele sem gondolva, mit tesz – széttárja a karját. Szeretné, ha a madár vele tartana. Szeretné, ha a madár repülne.
De a madár nem mozdul. Csak nézi őt, pont úgy, mint ahogy az előbb még ő figyelt mozdulatlanul. A madár talán olyan szeretne lenni, mint ő. Talán járni szeretne, nem pedig repülni.
Nézik egymást mozdulatlanul.
A kisfiú kitárt karral, élénken csillogó, okos, éber tekintettel.
A madár mereven, üres, élettelen gombszemmel.
A kisfiú ajkára csalódottság ül. Haragszik a madárra, amiért nem repül. Nem érti, hiszen megtehetné, hogy megriadva messze szálljon, ahogyan mindig messze szállnak azok a csodálatos, furcsa madarak. Fel a magasba. Mindig a magasba. Az ég felé.
A kisfiú megfordul. Aztán mégis visszanéz.
A madár nem mozdul, csak figyel.
A kisfiú közelebb lép, és leguggol. Felemeli a kezét, ujjai a madárhoz érnek.
A madár merev. Mozdulatlan.
A kisfiú riadtan felugrik, hátralép.
Végre megérti.
A madár halott.
A kisfiú most találkozik először a Halállal.
A Halállal, amiről csak suttogva lehet beszélni, amiről nem is lehet beszélni, csak zárt ajtók mögött. A Halál nehéz, idegen.
A kisfiú még nem érti, nem érti igazán. Csak azt tudja, hogy a madár nem repülhet. Soha többé nem repülhet.
Megsajnálja a madarat. Újra közelebb lép, leguggol. Megsimogatja az ezüsttollakat.
– Repülök majd én, helyetted is – súgja a kisfiú félrebillentett fejjel. – Az ég felé…
